Néhány év alatt a pólókonjunktúra is leáldozott, ezért új üzleti lehetőség után kellett néznem. Akkoriban a használtautó piacot még erősen a kereslet dominálta. Elmúlt már az idő, amikor 10 évet kellett várni egy új Ladára, és három évesen drágábban lehetett eladni, mint az új ára, de kevesebb autó futott az országban, mint amennyire igény lett volna. A jó állapotú, nem túl öreg használt autók reális áron napok alatt elkeltek. Éppen ezért viszont nagyon nehéz volt egy jó ajánlatra időben lecsapni. Az vevők és az eladók döntő részben az Expressz hirdetési újságon keresztül találták meg egymást. A nepperek kora hajnalban csapatostul várták a nyomda előtt az aznapi számot, és reggel hatkor már lelkifurdalás nélkül telefonálgattak a jó áron meghirdetett autók gazdáinak. Az igazán jó vételeket a hirdetés megjelenésének napján reggel nyolcra általában már ki is fizették a vevők.
Az ilyen típusú versengés mindig távol állt tőlem, ezért eszembe sem jutott a tömeggel próbálkozni. Inkább megpróbáltam átlátni a rendszer működésének logikáját, és valami egyszerű, de merőben új ötlettel magam mögé utasítani az egész mezőnyt.
(Ugyanezt csinálom most a devizapiacon is.) Előbb akartam tudni a jó ajánlatokról, mint hogy az újságban megjelennének. De néhányan már az újság szerkesztőségében is rendelkeztek kapcsolatokkal, erre utalt, hogy egy-egy eladó kocsira időnként a hirdetés megjelenése előtt is voltak érdeklődők. Még a hirdetés feladása előtt kellett tehát kapcsolatba kerülnöm az eladókkal. Az eladók fejével végiggondoltam a folyamatot. Elhatározza, hogy eladja a kocsiját. Tudja, hogy az Expresszben kell meghirdetni, mert mindenki ott hirdet. Nem tudja viszont, hogy pontosan mennyit ér az autója, hogy mit szokás beleírni egy ilyen hirdetésbe, meg azt sem, hogyan lehet feladni a hirdetést. Mindenekelőtt vesz tehát egy újságot, hogy képbe kerüljön. Az újságból kiderül, hogy a reális árat nem olyan egyszerű belőni, a hirdetés feladása pedig komplikált, és időigényes. (Akkoriban legalább egy hét volt az átfutási idő, ha az ember személyesen adta fel a hirdetést, erre Budapesten két helyen volt lehetőség.) Magától adódott az ötlet, hogy nekem kell meghirdetnem a vételi szándékomat. Ez ma már nem tűnik nagy dolognak, mert tele van minden ilyen hirdetésekkel, de egyszer valaki ezt is kitalálta. Ez pedig én voltam, és szerencsére az is én voltam, aki ebből az ötletből egy vagyont keresett. Egyszerűen senki másnak nem jutott eszébe magától, sőt egy évig még követőm sem nagyon akadt. A leendő eladók meglátták a hirdetésemet a sok eladó kocsi között, és felhívtak, ha másért nem, legalább kipuhatolni, mennyit érhet az autójuk. Minden nap kaptam néhány hívást, és ezek közül minden héten akadt legalább egy, amit érdemes volt megvenni. Ezeknek az eladóknak az volt a legfontosabb, hogy gyorsan, és egyszerűen túlessenek az eladáson, az ár másodlagos szempont volt.
A Lada Samarára specializálódtam. Ez az akkori viszonyok között nagyon korszerű, szokatlanul jó minőségű autónak számított, ami az árában is megjelent, de még így is sokkal olcsóbb volt, mint egy hasonló minőségű nyugati márka. Az elsőt 250 ezer forintért vettem, gyönyörű, hibátlan, belül még új szagú 2 és fél éves darab volt. Soha nem volt korábban ilyen komoly autóm, szinte féltem beleülni, amikor hazavittem. Kicsit magamnak is vettem, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy nyereséggel el tudom majd adni. Végül két hét múlva 330 ezerért adtam el, ugyanúgy az Expressz újságban meghirdetve, mint ahogy vettem. Ez volt egyébként a legnagyobb nyereség, amit egy autón elértem. Innentől kezdve beindult az üzlet. A következő két évben átlagosan minden héten eladtam egy autót, melyeket 200 és 350 ezer forint között vettem meg, és átlagosan 55 ezer forintot kerestem rajtuk. Volt, hogy egyszerre 6 kocsi volt nálam „raktáron”, de 1-2 hét alatt mindegyiket eladtam. Elképesztő hozammal forgott a pénz, minden hónapban megkerestem egy autó teljes árát.
