Ha kimerült a valutakeret, az alkatrész importnak befellegzett. Mivel azonban szinte mindenki a hivatalosan járó összeg többszörösét költötte el évente Nyugaton, a kemény valutáknak pezsgő feketepiaca alakult ki. Az átlagember ha valutára volt szüksége, nem a Váci utcába, vagy a Keleti pályaudvarhoz, a rossz hírű arab pénzváltókhoz ment, hanem az ismeretségi körében érdeklődött. Én mindenkinek igent mondtam, és néhány nap alatt mindig megszerztem a kívánt összeget. Márkát venni jó áron mindig ott lehetett, ahol sok volt belőle, vagyis a vendéglátóipar környékén. Különböző ismeretségeken keresztül hamar szert tettem néhány megbízható szállítóra, akik a jellemzően ezer márka nagyságrendű összegeket azonnal oda tudták adni. Aki a legolcsóbban adta, attól megvettem, és még aznap továbbadtam a megrendelőnek. Az árrés akár a 10 százalékot is elérhette, tekintve hogy túlnyomórészt kevéssé árérzékeny alkalmi vevőim voltak, akiknek elsősorban a gyorsaság és a kényelem számított. Ha hetente volt egy ilyen fuvarom, máris többet kerestem vele, mint egy jól fizetett alkalmazott. Mindezt úgy, hogy egyáltalán semmi erőfeszítést nem tettem érte, csak nem küldtem el azt a néhány embert, aki magától megkeresett.